Csak a természet édesbús zengő kórusa játszik hetykén Andante. Csak a szél süvítése, fütyülve fújja el a múltat, megfagyok. Csak a tűz ropogása, pattogva emészti fel a jelent, elégek. Csak a víz csobogása, zubogva mossa el a jövőt, megpihenek.
Vagyok mint egy lámpa a szélben, minek forró lángja nem mozdul, s fényét vágylárvákból kikelt érzelmek hada zsongja körbe görbe éjszakákon felfújt lufikkal, óvatlan, tudatlan.
Miközben kergetőzöm éj s nappal hercegével, a tisztítótűz körül sárkánytáncot járva, tavaszi szellő gyöngéd szárnyán repít a hála, s csodálattal nézek létezésünk tökéletes imperfekciójára.
A második nap olyan, mint egy utazás a szitáló köd hideg, párás fátyolán át, ahol már feldereng az örökkévalóság fénye a hegyorom mögött, kirajzolva megtépázott körvonalait a tájnak.
Az önmegtartóztatás első napja olyan érzés, mint elkezdeni felmászni a Himalaya tetejére biztonsági kötelek nélkül, mezítláb, mikor ráfagyott a reggeli dér a kövekre.