Mint az égbolton elvonuló felhőből kicsapódott harmatcsepp zuhanok a végtelenbe, s távolodok táguló valóságom univerzumán át a mindenség felé.

Ma reggel egy pillanatra szépnek láttam magamat. Nem szokásom nézegetni magam, általában elkapom a tekintetemet, ha tükröt látok, de most megtorpantam egy pillanatra a fürdő felé félúton. Néztem magamat, a vállamat, az arcélemet, a szememet: talán valami szép is van bennem. Valahol mélyen. Egyszer volt egy férfi akinek tetszettem. Pizsomában és papucsban szólított le, mikor leszaladtam a boltba, kócosan, 40 fokos lázzal, tüszősmandula gyulladással. Portugál volt. Megállt előttem és hosszan csak néztük egymást. Felesleges lett volna bármit mondani. A szem sokkal többet elárul egy emberről, mint a szavak, amiket kifolyat a száján... olyan rég volt, tán igaz se volt... vagy talán csak elképzeltem.

Ma elfelejtettem a reggeli vitaminokat, amiket az edzés napló szerint be kellene venni, nem vagyok hozzászokva az ilyen mindennapi gyógyszer, pirula, vitamin bevételekhez. És nem is hiszek benne, hogy jobb lesz tőle. Abban  hiszek, ha megiszok egy liter vizet fél citrom levével minden nap, vagy megeszek egy grapefruit-ot, akkor megerősödik az immunrendszerem.

A villamosmegállóban az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy rossz irányba várakozok, mert még nem dolgozni kell mennem. Úgy látszik ez ma ilyen elvarázsolt nap lesz. Néha teljesen kívülre kerülök a valóságtól, gondolataimmal fantáziavilágot szövök magam köré, és észre se veszem mi történik körülöttem. Csak megyek, robotika üzemmódban automatikusan, mint akit beprogramoztak és írom, írom, írom a párhuzamos életemet. Legtöbbször vezetés közben kapcsol át észrevétlen az agyam ebbe a funkcióba. Ilyenkor van az, hogy nem veszem észre, hogy le kellett volna mennem egy kihajtón, csak 50-100 kilóméterrel arrébb. Történeteket kreálok magamban, aminek én vagyok a szereplője. Valahol az álom határvidékén van ez, de itt minden aszerint alakul, ahogy én szeretném. Néha hiányzik hogy kiadhassam magamból azokat az érzelmeket, amiket vágynék megélni és azokat a gondolatokat, amik összenyomnak súlyukkal. Hogy elmesélhessem mi van bennem, hogy elmondhassam mikre gondolok és amik magam sem tudom honnan fakadnak. Sokszor oly idegen utólag egy-egy gondolat, amit az ember kifogalmazott, s valami távoli idegenként csodálkozik rá, hogy mégis önmagából tört fel, mint egy gejzír. Vágyik utat törni, s meghallgatásért kiált. S te odaadod magad ennek a folyamatnak, hogy rajtad folyjon át forrásként. Nehéz ezt szavakba önteni, mint azt is, mikor az ember felmegy a színpadra, elkezdi az előadást és mikor tapsolnak, akkor jön rá, hogy az elmúlt 3 órában fogalma sincs mi történt. A színészek kevesebb, mint 1 százaléka, aki ezt a tényleges átalakulást, a tökéletes egybeolvadást valamelyik szerepével átélte. Belekerülsz a párhuzamos valóságba, megszűnik az igazi, csak a robotpilóta vezet, mintha őrangyalok irányítanák a testedet, vagy valami meghatározhatatlan erő. Hogy működhet a test és mehet ugyanazon cél irányába mikor a tudatossága megszűnik? vagy hogy létezhet tudatosság, ha a tudat éppen egészen máshol jár?

Eredetileg agysebész kutatóorvos akartam lenni. Mert láttam egy férfit, akit széttépett a vonat. Ugyanott ahol Latinovics és József Attila is vonatbaleset áldozata lett. A rendőrök szedegették össze a darabjait. Álltam a fekete takarófólia mellett, még nem volt meg mindene. Egyik kezében a hullagörcstől benne maradt a pénz. Sose láttam még annyi pénzt egyben. Fogta vértől ázott pénzét leszakadt kezével. Szorította. De a halálba át nem vihette. Az agya sértetlenül egyben maradt békésen pihenve egyharmad koponyájában. Csodálatosan szép, tiszta, és hófehér volt. Ennél gyönyörűbbet és tökéletesebbet nem teremthet a természet. Mint egy megpucolt karfiol. Hosszan álltam, és néztem. Megszűnt körülöttem a világ. Hogy lehet, hogy ezzel gondolkodni vagyunk képesek? Hogy létezhet, hogy ezzel bármire képesek vagyunk? Hogy működhet? Bárcsak én találhattam volna ki hogy működik az emberi agy. Biztosan szenvedélyes kutatója lettem volna a működésének. Olyan elszánt, mint Marie Curie. Nagyon sajnálom, hogy nem volt tehetségem a kémiához se és a fizikához se. És hogy nem bírom a vért, meg a fájdalmakat. Ha valakinek valami fáj, nekem kétszeresen fáj, ha valakinek valamilyen tünetei vanak, azonnal rám is átragad, bármilyen súlyos is. Így hát a létező összes rákon átestem már életem során, az összes egzotikus betegségen, a legkülönbözőbb bőrbetegségeken, de támadott már meg olyan vírus is, amit addig sose diagnosztizáltak sehol e világon, csak én magamon...

Mikor mentem be a munkahelyemre, lekéstem a villamost is , a buszt is... rettenetes lassan értem be. Ma is édesapám hozott nekem ebédet. Rég ettem ilyen finomat. Párolt lilakáposzta, rizzsel, zöldségnyárssal, de valami mennyei módon megcsinálva.

Hazafelé lekéstem a villamost. Hosszan ültem a megállóban. Az Országos Széchenyi Könyvtár magasodott fölém büszkén, ablakain kiszűrődött a lámpák aranyló fénye. Közeledett a következő villamos, felálltam a megállóban, kisétáltam a peronra, egyedül álltam ott, közben a telefonomba írtam gondolataimat. A villamos nem lassított, nem állt meg. Néztem elárvultan a villamos után, de nem, ma, ott, azon a szent helyen, ahol minden nap hazafelé menet álldogállok, nem állt meg nekem a villamos, pedig voltak rajta már sokan. Engem nem vett fel. Nekem nem állt meg. Nekem nem nyitott ajtót. Otthagyott. Az Országos Széchenyi Könyvtár alatt. Mért nem akarta a Jósiten, hogy hazamenjek? Vajon elkalandozott a vezető ahogy én szoktam? Vagy csak egy robotpilóta vezette? Vagy elege lett a nőkből mára? Vagy megsértődött a vezető, hogy nem néztem fel a telefonomból? Álltam és néztem ahogy elment. Nagyon elkezdtem nevetni. Olyan abszurd volt az egész. Panaszt tehetnék a BKV-nál, gondoltam. Cserbenhagyásos továbbgurulásért.

Nincs izomlázam, lepődtem meg otthon. Ez annyit jelent, hogy nem sokkolta a testemet a tegnapi edzés. Nagyon jó jel. Talán nem is olyan rossz a fizikumom, mint gondoltam.

Vacsorára a szokásos olívás pirítóst ettem. Aztán dicsérgettem magamat, ahogy a napló kéri. Ügyes voltam ma is, odafigyeltem az egészségemre.